Hogyan veszítsünk el mindenkit?

Emlékszem 2002-ben veszítettem el a szüzességemet, tehát ez 2001-ben történt. Középiskolás lettem, minden új volt és még inkább próbáltam valaki lenni a mindenségben. Ugyanazon az útvonalon mentem az iskolàba ès jöttem haza nap mint nap. Volt egy idősebb fiú a buszon, akivel egyre több alkalommal egyszerre utaztunk haza felé menet. Az egyik alkalommal rám köszönt, aztán ez a szokásává vált. Érdeklődött felőlem, szépeket mondott és nagyon kedves volt. Megtetszett. Elhittem mindent, amit mondott. Egy àrtatlan napsütèses dèlutànon megkért, hogy lenne e kedvem vele maradni egy kicsit. Leültünk egy padra, sokáig beszélgettünk. Miután megkérdezte, hogy folytathatjuk e a beszélgetést náluk, mert annyira jó velem és megszomjazott. Emlékszem minden lépésre, ahogy a házban haladtam felfelé a lépcsőfokokon. Megkérdeztem magamtól, hogy biztosan jó ötlet e, és hogy nem késő még elszaladni, biztosan nem akar bántani, olyan aranyos és kedves. Aztán megmutatta a lakást, ittunk egy kis üdítőt és innentől felgyorsultak az események. Csókolózni kezdtünk, ami rózsaszínre festette a teret. Aztán (minthogy ő idősebb volt) vezetett bele egyre több dologba. Részem volt első orális szexuális élményemben. Először ő elégített ki engem, aztán én őt. Biztosan nagyon jó volt, mert mindketten elélveztünk (legalább is ő biztosan). Azt hittem, hogy ez egy csodálatos dolog kezdete lesz, ekkor még sejtelmem sem volt, hogy nemsokára a poklok bugyrába kerülök.

Volt egy lány, aki nem volt annyira rég óta barátnőm, de azokban a hetekben nagyon jól kijöttünk egymással. Nagy boldogságomban elmeséltem neki, hogy mi történt velem. Jó volt megosztani az örömöm, és gondoltam hátha kapok valami jó visszajelzést. Pechemre ez a lány jóba volt egy másik lánnyal is és őt jobban is szereti, aki utólag kiderült nem szeret engem túlságosan. Végül kiderült, hogy a nagy barátkozás ellenére, nem is kedvel engem igazán, nem gondoltam volna, hiszen átjárkáltunk egymáshoz és sokat "lógtunk" egy társaságban. Szóval az én titkomat nem kezelték szépen, hanem tovább kürtölték mindenkinek, annak is akit ismertek a fiú társaságából. Ez a fiú úgy döntött letagad mindent. Szerinte ezeket a dolgokat én találtam ki magamról, azért, hogy felhívjam magamra a figyelmet és népszerű legyek. Aztán erre felbuzdulva egy másik fiú, akivel egyébként egyszer csókolóztam, gyorsan hozzátette a mi kis sztorinkat is mint egy kitalációt, hiszen már nem kedvelt személy lettem és ciki lett volna, ha kiderül. Igaz nagyon kicsik voltunk akkor, de tudom, hogy mindig jött utánam, vitt a biciklijével, benézett a szoknyám alá és szájra puszit adott, amit én akkor csóknak éltem meg. Persze bele lehet magyarázni, hogy én azt hazudom csókolóztunk, pedig csak szájra puszi volt, de ő konkrétan azt is letagadta, hogy valaha bármi köze volt hozzám. Na a két sztorit úgy felfújták, jó nagy balhé kerekedett. Azt hiszem a szarkavarás a tini kor egyik legcsúnyább megrontója.

Bekövetkezett a katasztrófa. Este volt, a családommal ültünk a szüleim szobájába, és a nagy ágyra kuporodva néztünk a tévében valami műsort. Egyszer csak nagy kiabálást hallottunk az utcáról. Aztán kihallottam a nevem, a gyomrom összeugrott. Éreztem, hogy valami nagyon rossz dolog fog mindjárt történni. Majd hallottam azt kiabálják kúrva, amit az anyukám, az apukám és a testvérem is hallottak. Te büdös kurva gyere le. Kérdezték, hogy mi ez az egész. Először azt mondtam nem tudom. Pedig kihallottam ismerős hangokat az ordibálók közül, akik kántáltak az ablakom alatt. Szebbnél szebb jelzőkkel illettek, azt éreztem elsüllyedek szégyenemben, szerintem a szüleim is, legszívesebben azonnal meghaltam volta. Csak az nem hallotta, aki nem volt otthon, mert ettől zengett az egész utca. Nem tudom, miért haragudtak rám meg ennyire, hogy ezt tették. Bele sem gondoltak szerintem, csak bosszút akartak rajtam állni, pedig nem is érdemeltem volna ilyet, még akkor sem, ha tényleg kitaláció lett volna minden. Nekik nem volt szent az otthonom, soha nem tudom meg mi vezényelte őket. Be is csöngettek. Apukám lejött velem a bejárati kapuhoz, hogy elküldje őket. Aztán amikor kiléptem, megkérdezték tőlem, miért állítom magamról, hogy... Persze én őszintén mondtam, hogy igen igaz, majd néztem a fiúra, aki az egyetlen volt akkor, hogy kihúzhat a slamasztikából, amibe belekerültem. Szemrebbenés nélkül letagadta előttem, belehazudott az arcomba. Apukám elküldte őket, már nem emlékszem mit mondott nekik. Szép lassan elszállingózott a tömeg. Felmentünk a lakásba, közben azon járt az eszem, hogy mennyi olyan gyerek állt ott az előbb, akiről azt gondoltam, hogy barátok vagyunk. Anyuék nagyon haragudtak rám, szégyent éreztek. Sajnos nem éreztem, hogy kételkednének abban, amit rólam hallottak. Nem kérdezték meg, hogy pontosan mi és hogy történt. Nem is tudom mi fájt nekik jobban, hogy ez az én állításom igaz és megtörténhetett, vagy hogy ilyeneket kitalálhatok magamról, és ezzel felbőszítek többeket. A részükről az volt a büntetés számomra, ahogy utána rám néztek. Apu szemében láttam, hogy csalódott, de mellettem áll. Anyu szemében viszont csak a megvetést és szégyent láttam, hogy egyáltalán nem büszke rám, és valószínű sokáig nem is lesz.

A legnagyobb büntetést a lakótelepi gyerekektől kaptam. Ugyanis ettől a naptól kezdve minden nap, amikor kitettem a lábam otthonról, iskolába ment-jövet vagy a boltba ők utánam kiabáltak. Ha messziről láttak onnan, ha közelről, akkor úgy mondták az arcomba "büdös ribanc". Csoda, hogy nem vertek meg, de lelkileg megaláztak százszor. Ki sem mertem tenni a lábam otthonról. Nagyon sokáig tartott évekig, amig láttam, hogy rosszallóan néznek rám. Azok is, akiknek fogalmuk sem volt róla, hogy mi is történt valójában, az szomszédok, az idegenek, az ismerősök. Az élet megtanított arra, hogy magamban kell egy erős várat építeni ahhoz, hogy nem omoljak össze. Megtanultam különbséget tenni, hogy kit mennyire szabad magamhoz közel engedni, hogy mennyire lehet másokban megbízni, hogy akik nem fontosak, azoknak a véleménye sem fontos, hogy nem másoknak kell bizonyítanom, hanem saját magamnak. És ha én magamban biztos vagyok, akkor ez tükröződik rólam és ezt mások is látják, és ennek a kisugárzásnak mekkora ereje van. Azt hittem soha nem lesznek már barátaim. Vègelàthatatlanul hosszú ideig tartott ez az időszak. Szerencsére talàltam olyanokat, akiknèl tiszta lappal kezdhetek. Az óta minőségi barátaim vannak. Jó persze túl szép lenne, ha nem tudnék beszámolni arról, hogy máskor is ért csalódás, mert sajnos, de nem is egyszer, de erről mèg írok legközelebb. Visszatérve... elmondhatom, hogy ebbe az egészbe nem haltam bele, de megerősített. Innentől igyekeztem úgy élni, le tudjak tenni valamit az asztalra, hogy a szüleim ismét büszkék lehessenek rám és ne ez alapján ítéljenek meg. Lelkibeteg voltam akkor és aztán vagy tíz éven keresztül a történtek miatt, eleinte olyan volt mintha egy penészes hátizsákot cipelnék a hátamon. Vajon, ha hallgattam volna a belső hangomra másként történ volna? Vajon, ha anyukám másként reagált volna, nem éreztem volna értelmetlennek a létezésemet?

Megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, biztosan másként fogom csinálni, ha valami gondja lesz. Nem tudom fogom e tudni teljesíteni ezt az ígéretemet. Azt tapasztaltam, az ahogy felnővünk, ahogy velünk bánnak a szüleink egyszerűen beleivódik a bőrünk alá, és ösztönből másképp reagálunk dolgokra, mint ahogy eltervezzük. Sokat kell dolgozni azon, ha szeretnénk az így megkapott viselkedési formáinkat megváltoztassuk. A legelső lépés a felismerés, ha már tisztában vagyunk vele, akkor tudunk elkezdeni rajta változtatni. Azt gondolom, hogy helyes szülői hozzáállással adhatunk a gyermekünknek egészséges önbizalmat a felnőtté váláshoz. Tudom, hogy ez generációról-generációra öröklődik. Anyukám viszonya az édesanyjával nem szolgált neki megfelelő mintául, ráadásul abba az időbe miden tabu témának számított és a dolgokat szerették megbeszélés helyett a szőnyeg alá söpörni. Ma már nem hibáztatom érte, mert megértettem a dolgok működését, persze szerettem volna, ha máskét nővök fel, de most tudom, azért vagyok, aki vagyok, mert ezeken a dolgokon átmentem. Sokáig nagyon rossz viszonyt "ápoltunk", de hálás vagyok, mert ma már elmondhatom, hogy édesanyám az egyik legjobb barátnőm.

Ha üzenhetnèk a múltban a szüleimnek, szerintem a következőt mondanàm:
Gyerek vagyok, ösztönlèny vagyok, te vagy a felnőtt, kèrlek segíts èn rajtam, az èlet a nyomomban.